Törvényes ártó oltalom

M'ért kelek én újra feléd?

földből elősüvítő féreg-szeretőim
elevenné rekedt cédák ajándéka
kígyózó szavak, égbekiáltók
földi magányom tétova láza
ragyogó szemetű, kőszemű szó
derékba törni ne féljetek
kínok erdejébe betörjetek
borzadni magányban átkoz a szél
fél a világ, megigéz a fejed
pajzsba vetülni sem érzik a seb
nyílik a sár már fényhites úrnőm
el ne veszejtsd, ami nyújtja erődet
féktelenül hagy a végtelen árnya
útjaimon nem egyenget el engem
porzik a folt ‒ hegedő nevelőd olt
szikkad a mag, heve nem befelé húz
meztelenül learatva vezérül

Golgota háza a Napba begyúr

mély az anyag, hogy mélyen a lélek

nincs meg a credo, nem hagy a credo

félelem orma a teljes erény
földre teper tövisem ‒ nem elég csönd:
hogy mi sugárzik, fájni akar
mit vesz a mód ‒ de miért nem a tét?

látni nem él, csak a jó ami jó

sörtevilág zaja feddi valómat
égsivatag, meredek fövű sókő
zápor, e bérce kopár Ararátnak
légbe bezárt lova csillag erének
kínjaimat ne teremtsd meg örökké
kérlek! avass bele ferde hajadba!

Mindenségeddel várlak.

Műved meddő méhében megfogantam.