Két megváltás között

Felülnek a fákra a hangok,
nézik a poklot, az embert,
csak nézik halandók izzó izzadását.
Nézik Káint, Krisztus Tamását,
a hittérítők kemény szemét,
a tébolyt, a szavakat, s azt is, ami szemét ‒
néma vér lüktetését,
holt arcot ‒ engem.
Engem.

S csak ülnek a fákon a hangok,
mennyei tiszta harangok,
részvét nem bántja szivük,
S ha néha egy esdeklő feléjük motoz,
s egy-egy szikrát a többieknek lehoz
/a többi rom/,
megéri tán a kínhalál s az élet?

Élek.

Lépek. Szó nélkül elszavalom.