Keretek

I.

Rend és hagyomány fagy
Megszokás és rendszer fáradt tükörfétisévé.
A felelősség helyén a kényelem,
Biztonság unalmas lanyhasága ül.
A kíváncsiság helyén a kívánság,
A hazugság standardjai izgatók,
Kilúgozott szavak görcsös hűsét
Mankóul vajúdják hűségesen.
És aki otthonosan lubickol sivárság-tavaiban,
Sekély urává züllik mindannyiunknak.
Aki boldog, nem kezelhető.
A bolond tehát irányíthatatlan.
Talányos. Kérdezni nem felejt.
Hasznosíthatatlan.

II.

A tudat küszöbén, fogalmiságra még
Nem ébredetten, ahol a mágia hamvazik,
Az egy pirul a hármasság nászára várva.
A szavak háborúinak leleményesen
Helyükre szivárgó vázai, kötődései.

III.

Segítsd belélegeznem a lét céltalan, okos,
Boldog fraktáljait, történetét gyökereztető,
Múltját feledő ünneppé válik a maradék idő!

A ráció vékony hámja rárakódott
Állati-isteni életszagunkra.
(Két pogány közt hazug ingovány, mocsár.)
Halandóságot küzdöttek ki maguknak,
Halandóvá emelkedett lények,
Mégis formátlan emlékfoszlánnyá merülnek.
Élet császárai, ösztönből egyesüljetek!
Határtalanul semmibe nőttök,
Az élő öröm fanyar ellentézise vagytok.

Gyermeknek maradtam e gyilkosán csecsemő világban...

IV.

Érezni, ahogy a kápráztató semmi véget ér,
Gallyát megtörni kész az ősz,
A fáradt infantilizmus meg-megbotlik
A mindennapok munkás, izzadságszagú közhelyén.
A korlátok csillognak, mint a bűn,
A tompa munka látványa elhull,
Csak az eredmény marad.

V.

Jelentéktelen, örök életünk a tét,
Megkínlódva a szutykos poklot,
A szó születését.
A személyesség és közösség közti
Áthatolhatatlan, diffúz határtalanság
A személyes hiányába oldott együttlét
Érdemén haldoklók erői győzelmét szenvedi.

VI.

Lassan szokható
A nincs-hová-menekülni.
Alapfunkció: a reprodukció.

Felszabadult kacaj a gyönyörbe fojtott félelem,
Az intenzív egymásmellettiség
Értékén viselve.

VII.

Sápadt burka foszlik a reszkető reménynek.
A lisztbe vér sült, úgy romlott
Búza korhadt kenyérré.
A végső szó mindig a véré.
Refrén: a valóságra ébredés
Még szűz perifériákon: a mágia.
Megbocsáthatatlan e szigorú béke, Fennség,
A ránk fagyó, forró lávába vésve
Az örökölt, dermedt elevenség.

VIII.

Béke vézna vásznára háborút vetítve
Nem zártunk ajtót senkinek.
Szemünkre forr az izmos ég,
Agyunkba roskad érdemünk.
Kiüldöztük magunkat a személyesség
Örökkévaló csókjából: az Egyből,
Amint tudatos választás lett a szeretés.

IX.

Rendezetlen a rend aritmetikája
A sodródó, aszinkron életektől.

Műkarunkkal nem könnyű fogni,
De divatos, és meg lehet szokni.
Ez az elhasznált konzumnáci tömb
Habzsolja, tépi és emészti önmagát.
Retorizálnak az ostobák.
Nem értik.
Érdektelen az ordítás,
Hisz úgysem érti senki más.
Egymást eszik az emberek,
Elfutnak egymás mellett a jelek.
Értelmetlen a fordítás,
Mert nem lesz tőle semmi más.
Önkonstatálás, ha önkonstitúció.
A reflexióra nincs önreflexió.

X.

Könnyeden figyelni a közömbös erőket,
Ahogy suhannak-megállnak, egyre nőnek...
...ahogy a reszketeg
Levegőn az őrület lebeg.
A megváltás a munka, lassan szokom.
Kezdjük belülről. Még minden lehet.