Hermész percei

Éveknek lantos folyamát kísérem.
Léptemben naponta nyugvást esd az est.
Lopva vigyázza aranyló füzéren
Bukott karmám a Nap helyett a test.

A nappalok ‒ hálás vándoristenek ‒
Fejem fölött fordulnak észrevétlen.
Nem felednek el, mint nagy, riadt szemek
Most. Tudják, volt, hogy még otthont reméltem.

Tudják, hogy vágytam gyermeket becézni,
Sárba, trónba ‒ csak belém botoltan,
Épp úgy, amint kis hercegét igézi
Yorick, bolond bolondja korszakoknak.

De jól tudom, csak engem hív az ösvény
Kelta Nap felé, öröklét-hontalan,
S hiába vár a végén ismerős fény,
Már rég ott vagyok, és nem várom magam.

Míg ősi rítusát fölöltve élem,
S fájó ritmusára ég a karmaszál,
A híg szeretkezésbe mártott Éden
Dús aranyba hív, amint pokolra száll.

Tolvaj testem fogantatásra szülne.
Halkan lépem át az óvó átkokat
Évezredekre emberré vegyülve,
Mint a nap mint nap lenyugvó áldozat.