Játék

Újraizzanak a szavak.

Két halántékunk közt elnyújtott sóhajjal
szikrázik föl az öntudat rövid leple.
Isten-szerelem-semmi-kín ‒ hitem tovább vár.
S hiába bújt a tűnődés tovább ‒ én lépek el,
én búcsúzom.
Hálával köszönöm (kinek? ‒ talán a sorsnak)
Hogy nem kaptam leglényegembe sem kérdést,
sem választ soha ‒ csak tudni, lenni tudtam.