Éneklő keselyű

Hiába függök szélnek pelyhes szárnyain.
Csak nézem, nézem felhők bársony szőnyegét,
S a Nap, öröktől messze izzó völgyeim
Fölött s fölöttem áll, ölelni sincs remény.
De mégis, egyre följebb siklom, míg bírom,
Hegyek hegyekre csúszva lenn így tűnnek el,
A fák, a pázsit ‒ szent füvek ‒ színébe kel
A templomok keresztje ‒ és a többi rom.

Halványan zöld mezők, alattuk tengerek,
A Hold sóvárgó szarvait a fény nyeli,
A fény, az ég, s amint alattam fölremeg
A mélység, birtokom, a színeket veszi.
S az izzó istenség némán, ragyogva áll,
A szárnyakon a perzselés a csöndbe vág,
A légbe tárt magány ölén a szélbe zárt
Öröm helyett a biztató Nap éje vár.

Hanyatló fénybe bújtak árnyaim, szemem
Maradhatott, és nem maradt velem se tűz,
Se láng. Az árkokat ‒ a völgyeket ‒ lesem,
Még visszahúz az értelem, és egyre űz,
És egyre hajt az éhség fölfelé, az új,
A csak most látható, a szép korlátáit
Csak érni, félni, és remélni ‒ ujjait
Érintve élni ‒ vágyott éltető, vak út.

A fényre árny lép, szárnyra szárnycsapás vegyül,
A rítusok helyén az istenek dala
Pezsegve zeng, s elül, mint áldozat körül
A pirkadat reménye, végső oldala,
A szertefoszló ünnepek között a tér,
Az évszakok között a percnyi halkulás,
A tűnni vágyó emlékszövevény, tudás,
A tiszteletbe ágyazott remény: a vér.

Ma istenekre függök szélnek szárnyain,
Csak lépem, lépem felhők bársonyszőnyegét,
S a Nap öröktől messze izzó völgyeim
Fölött ragyog: keresztülolt s nem fáj a szép.
Siklom följebb, arcom, szemembe égetett
Hegyek hegyekre csúszva lenn így tűnnek el.
A fák, a pázsit ‒ szent füvek ‒ szívébe kel
A dallamok szeszélye ‒ messzi életek.