Riadó éj

Holdvilág tövén a fény
Csak arcokat bont kéjesen,
Eseng a szélnek minden éjt,
És bújna télbe tükrösen.

Szabályba fodrozott hited,
Hogy új lehet a régi vágy,
Úgy ontja büszkeségedet,
Úgy vonzza vérem, mint imád.

S ha elveszett a régi, ismerős,
Reménytelen kín ‒ mozgatórugód,
Elvetélt mosolyba dúl erős
Szemed, de ujjad már unott.

Reménytelen vagy, jól tudod te is,
Nem győzködlek tovább, hisz ismerem
Az összes praktikád, hamis
Kis hangodat, az örök szerelem

Gyermeteg, hozsannás szólamát,
(Nincs pedig, s ez nem titok neked,
De fölveszed, ha kell reménykabát),
És elhagyottan vársz majd ‒ míg lehet.

Szerelmed ‒ halált megvívó tusa
A mozdulatsor megriadt szeme,
A csókjaid pogányló rítusa
(Már nem tudom, hogy újra kérjem-e)

Megindul-elfolyik minden este,
A tél fehérje sem takarja el,
A gyönyör átforr, a test a testbe
Burjánzik. Még szeretni kell.

(Engedlek ‒ nem kell életed.
Megkötlek ‒ hívnak harcaink.
Nem érint többé éneked.
Szeretlek. Vége. Búcsú int.)